A coming of age story taking place in the 1960’s, the story tells about two young men and their passion for jazz music.
Sakamichi no Apollon – Wikipedia
Shinichiro Watanabe, a Cowboy Bebop és a Samurai Champloo rendezőjének új sorozata. A fantasztikus zene garantált!
Máris az „év animéje”-ként emlegetik, pedig csak áprilisban kezdik majd vetíteni.
Az Ani Kuri tévéműsor mellé készült 15 db. egyperces animét 2007-2008-ban láthatták a japán nézők az NHK csatornán, mindegyiket más-más rendezte. Többek közt Makoto Shinkai, Michael Arias, Mamoru Oshii és Satoshi Kon.
Playlistbe rendeztem őket, tessék:
Egész 2010-ben vártam erre a filmre. Decemberben végre sikerült megkaparintanom Kitano új filmjének, az Outrage-nek a DVD változatát. Az ünnepek alatt nem volt szinte egy nyugodt percem sem, ezért úgy határoztam, hagyom a polcon heverni a DVD-t, amíg nem lesz egy olyan estém, amit ennek szentelhetek. Végül a múlt héten egyik este sötétben, egyedül leültem, megnéztem.
Félig-meddig csalódottan, másrészt viszont egy baromi jó filmélménnyel gazdagodva álltam fel a stáblista végén. Nehéz megfogalmaznom, részben miért nem felelt meg várakozásaimnak, de azért megpróbálok majd erre is kitérni.
Ez egy jakuza film, de mégsem olyan, mint a Sonatine, vagy a Brother. Mondhatjuk, hogy Kitano „visszatért a gyökereihez”, de ez túl elcsépelt, és azt hiszem nála szó sincs erről, mert minden filmje más, mint az előzőek, találni bennük újat, egyáltalán nem egy kaptafára készülnek.
Nincsenek jófiúk. Nem találtam igazi főhőst, sem olyan igazi antihőst, aki köré építették volna a történetet. Inkább azt láttam, hogyan működik a jakuza: ki-kivel üzletel, ki-kinek az alárendeltje, testvére, főnöke.
Az egyéni érdekek a korábbi íratlan szabályokat felülírva mindent fenekestül felforgatnak, az üzleten kívül más nem számít, minden más – beleértve az emberi életet is – másodlagos. Az egyes jakuzacsoportok egymás ellen való kijátszásának olyan kifinomult, művészi módjával találkozunk ebben a filmben, ami a végtelen hatékonyságával már-már félelmetes. Ez a „játék” csak a piramis csúcsán levőknek élvezetes, a többiek, a bábok – anélkül, hogy igazán tudnának erről – viszik vásárra a bőrüket.
Furcsa, de tetszik ez a kitekert, beteg játék.
A Kitanotól megszokott minimalista ábrázolásmód teljesen hitelessé teszi a sztorit. Nincsenek pörgőrúgások, vetődés közben kilőtt pisztolytárak, meg semmi ilyesmi. Azt hiszem azért voltam kissé csalódott, mert több erőszakot vártam. Vagyis az erőszak hatásvadászibb módozatait szerettem volna látni, de visszatekintve így is több durvaság volt a filmben, mint ami kellett volna. Az indulatok, lövöldözések, robbantások és a gyilkosságok szenvtelen bemutatásának köszönhetően sokkal jobban átérezni azt a brutalitást, amit említettem.
Ami viszont Kitanora egyáltalán nem jellemző, hogy az IMDb, és a DVD szerint idén érkezik a folytatás. Az egyelőre kérdés, hogy ugyanezt a szálat viszi majd tovább, vagy valami másba fogunk bekapcsolódni.
Felejthetetlen. Bevallom, rajongó vagyok.
Csütörtök este volt szerencsém részt venni egy ázsiaifilm-buziknak tartott privát vetítésen, ahol Hitoshi Matsumoto, a Dai-Nipponjin rendezőjének legújabb filmjét a Shinboru-t (Symbol-t) láttuk. Tavaly ősszel láttam az első teasert, ami egyből felkeltette az érdeklődésemet, tekintve, hogy a Dai-Nipponjin is eszméletlen volt. Az alábbi trailer megtekintését egyébként erősen ajánlom, mivel ez nem olyan, ami bármit is előre elárulna, de – mint az előbb írtam – felcsigázza az érdeklődést. Akit a trailer megfogott az ugorjon a lenti kép alá, mert egy kissé spoileres leszek.
Matsumoto egy ablak nélküli, fehér szobában ébred, és fogalma sincs, hogy mi történt vele. Az egyik falon talál egy kis kitüremkedést, megnyomja, a falakból pedig kinő több száz puttó, amik nevetnek, majd mind visszahúzódnak a falakba, csak a pöcsük marad kinn. Hirtelen váltásokkal operál a film, mert tulajdonképpen két, látszólag független történetet követünk. A másik sztori egy mexikói kisvárosban játszódik: egy pankrátor és családja egy napját látjuk. Matsumoto látszólag valami fura világba (egy kísérletbe) került. Mindig mikor megnyomja egy puttó pöcsét, valami történik: szusi esik ki a falból, vagy egy afrikai fickó teljes harci díszben fut át a szobán, vagy épp egy elérhetetlen ajtó nyílik ki. Eközben Escargotman (Csigaember?), a pankrátor kövér kisfiát szekálják a suliban, hogy az apja úgysem nyer aznap este. Matsumoto tanul, fejlődik. A pankrátor megérkezik a „munkahelyére”, és bemelegít. Folyamatosak a váltások, és a film utolsó fél óráját nem lehet szavakkal leírni, legalábbis én nem tudom leírni, mert leírhatatlan. :)
Remélem, hogy nem voltam túl zavaros, de szándékosan kevertem össze a szálakat, és nem tagoltam őket külön bekezdésekre, próbáltam a témák közötti éles kontrasztot hangsúlyozni.
Hosszú ideje ez a legjobb film, amit láttam. Valószínűleg a héten megnézem az Inception-t, most pedig mindjárt benyomom Jim Jarmusch The Limits of Control című művét, amit ősszel láttam már, de egyszerűen fantasztikusan lassú és hangulatos, ezért megint megnézem. Szóval a héten valószínűleg jön majd még néhány filmes írás.
Visszatérve a Symbol-ra: csodálatos, lebilincselő és végtelenül érdekes. Hitoshi Matsumoto egy zseni.
Egyik este megnéztem Sogo Ishii, az Electric Dragon 80.000 V rendezőjének 2003-as Dead End Run című filmjét. Zsíristenkirály! Három rövid epizódból áll a mindössze 59 perces film. Mindhárom rész azzal kezdődik, hogy az aktuális főszereplő éppen fut, menekül valaki vagy valakik elől. Az ok mindegy, a hangsúly nem azon van, hanem a végkimenetelen. Szóval futás, rohanás, aztán zsákutca mindhárom alkalommal.
Az első epizód egy minimusical, ami végül tragikus véget ér, de azért nagyon érdekes látni, ahogy egy halott nő életre kel és elrabolja gyilkosa szívét, kurva jó sztori. A másodikban a menekülő önmagát látja az üldözőjében, és viszont, az üldöző is önmagát látja az üldözöttben, nem teljesen értem én sem. Totális őrület, olyan mint egy párbaj, amiből az egyik fél sem jöhet ki győztesen, ennek megfelelően ez is történik: fokozódó feszültség, lövöldözés, halál. A harmadik kicsit kilóg a sorból, közel sem olyan sötét, mint az előző kettó. A lényeg, hogy egy fickó menekül, és egy háztető lesz az ő zsákutcája. Ott talál egy fura lányt, a fejéhez pisztolyt szegez, próbál alkudozni a zsarukkal, majd a lány megszerzi tőle a stukkert, de ő is leglább olyan kattant, mint a támadó. A vége gyönyörű zuhanás és érkezés egy madártollal megrakott teherautó platójára, szerencse.
A kézikamerás felvételek hozzák a hangulatot, aztán ott vannak még a különös látványelemek, amiket a rendező előszeretettel alkalmazott az Electric Dragonban is. Huhh… a hangok, nagyon jók, soundtrack állat! Nagyon laza, fura, jazzes zene, nagyon jó.
Közel sem tucatfilm, teljesen egyedi. Ázsiaifilmbuziknak erősen ajánlott.
Volt egyszer egy japán kis srác, aki felmászott a nagyfeszültségű vezetékpóznára, megizzadt, és átcsapott az áram. Jól megvágta, mert feléledt benne a sárkány. A sárkányok nem holmi mitikus lények, mindannyiunkban ott lakozik valahol egy. A lényeg, hogy mióta a gyereket megcsapta a nagyfeszültség, azóta képes beszélni a hüllőkkel. Mindenkit lenyom, nagyon erős. (Vezeti az áramot, mondjuk mindenki vezeti, de ezt nem kell kipróbálni, mert veszélyes, mint a rozsomák.) Ő Dragon Eye Morrison, akinek szerelme a hüllők és elektromos gitárja, amin levezeti a feszültséget!
Van egy másik fickó, aki mindig szerel, antennával méri be a mobilbeszélgetéseket, nagyon gonosz. Ő Thunderbolt Buddha! Célja, hogy lenyomja Dragon Eye Morssiont. Thunderbolt Buddha nagyon furcsa, mert random megöl még néhány jakuzát, mielőtt összecsapna Morrisonnal.
Nagyon érdekes ez a film. Fekete-fehérben forgatták. Rengeteg égő, vezeték, légvezeték, villanypózna, sima és parabolaantenna, valamint villámhárító szerepel benne.
Az egész film olyan képregényszerű. Nagyon jó hangulata van, és az a trashzene, ami végigkíséri a kemény ötvenöt perces művet, tökéletesen illik a sztorihoz és a karakterekhez. Nagyon jól operálnak a hangokkal: a kaméleonok úgy csámcsognak, mint egy hájas kínai barom. Profi.
Thunderbolt Buddhának végül sikerül eljutnia Dragon Eye Morrisonig. Megöli egyik kedvenc gyíkját, vagy tudomisénmijét. Erre Morrison bedühödik, futkos az utcákon és minden felrobban körülötte. Kiváló jelenet!
Egy tetőn végül sor kerül a mindent eldöntő ütközetre. Kiderül hogy Thunderbolt Buddhát gyerekkorában nem egy sima, nyolcvanezer voltos vezeték rázta meg, hanem belecsapott a villám, szóval az ő ereje húszmillió Volt. Hoppá! Persze Dragon Eye Morrisont nem lehet azért olyan könnyen lenyomni. Annyit elárulok, hogy a film egy gyenge cliffhangerrel végződik.
Ha valaki tud még valami hasonlóról, azonnal szóljon, mert kell még ilyen! Egyszerűen fain. :)
Mielőtt megnéztem volna, csak annyit tudtam erről a filmről, hogy a főszereplője Teruyuki Kagawa, aki a Tokyo! című filmben egy hikikomorit, a Sukiyaki Western Djangoban pedig a skizofrén sheriffet alakította. Mindkettőben nagyon jó volt, így gondoltam, ha ebben a filmben is legalább olyan jól játszik, mint azokban, akkor nem fogok csalódni. Előre elmondom, hogy a színészi játék és az egész film magasan felülmúlta minden várakozásomat.
A mai Japánban járunk, egész pontosan Tokióban, ahol a japán társadalom majd’ minden rétege megtalálható, a helyszín tehát adott. Egy átlagos család mindennapjaiba csöppenünk: az apa valamiféle menedzser, középvezető, az anya háziasszony, a nagyobbik fiú kijárta már az iskolát, míg a kisebbik még tolja. Látszik, hogy egyikük élete sem könnyű, és a közöttük lévő viszony sem felhőtlen. A kisebbik gyereknek gondjai vannak az iskolában, a nagyobbik nem talál rendes állást, az anyjuk egész életét otthon tölti, míg az apjukat hirtelen kirúgják.
Ez a film nem is lehetne aktuálisabb, hiszen napjainkban itthon is sokan küzdenek, hogy megtarthassák munkahelyüket, hogy ne kerüljenek utcára, de sajnos ez nem mindig sikerül. Most pedig pontosan egy ilyen szituációban találja magát a családapa. Nem tehet mást, mint gyorsan új állás után néz, ami az ő helyzetében egyáltalán nem könnyű, és amíg nem talál megpróbálja fenntartani a látszatot, hogy még mindig sikeres menedzser. A háttérben levő pénzügyi gondok, a túl korai hazaérkezések sejtetni engedik a háttérben folyó dolgokat.
A látszatot nem lehet a végletekig fenntartani, így sorra derülnek ki a problémák, kezdve a kisebbik gyerekkel, majd a nagyobbikkal, aki elhatározza, hogy bevonul az amerikai hadseregbe, végezetül az apa munkanélküliségével. Végül eltűnik a családot összetartó erő, egy szempillantás alatt minden szétesik, vagy inkább csak szétesni látszik.
Összefoglalás képpen pedig egy idézet valakitől, aki szintén látta a filmet.
At first I thought this film would be a depressing story to watch, but I was surprised that the film was actually very uplifting. Although it’s a sad story overall, it has a very powerful message if you watch it to the end, a message that will encourage you to move on even when life gets to its darkest moment.
A gyötrődést és az emberben uralkodó belső feszültséget tökéletesen ábrázoló mű. Keserédes, igazi, emberi történet. Kiemelkedő alkotás.
Nakagin kapszula-toronyház, Tokió, 1972. Tervezte: Kurokawa K.
Ahogy legutóbb, most is egy sci-fi anime antológiáról írok egy rövid bemutatót.
Taku Mayumura története alapján Masao Maruyama producer keze alatt három, méltán híres rendezőt (Rintaro, Yoshiaki Kawajiri, Katsuhiro Ôtomo) szedtek össze, hogy Neo Tokyo címmel egy filmben vászonra vigyék a következő három nem mindennapi történetet.
Sajnos nem találtam meg az eredeti trailert, így nekem kellett összevadászni valamit a netről. A következőt sikerült:
Rintaro – Labyrinth-Labyrintos
Rintaro rendezte a híres, 2001-es Metropolis című animét, ami ha jól emlékszem világsiker volt, de ha nem az sem érdekel, mert én nagyon szeretem. A rendező viszonylag nehéz feladatot kapott azzal, hogy egyfajta keretet kellett készítenie, ami összefogja az egész filmet.
Rögtön a film elején egy igazán furcsa világba kerülünk, ahol egy kislány, Sachi és a macskája, Cicerone fogócskáznak. Játék közben pedig egy ingaórán keresztül egy rémisztő és számukra mégis érdekes és mulatságos labirintusba jutnak, melynek végén egy cirkusz áll. Egy bohóc várja őket a bejáratnál, aki utat mutat nekik, így vezetve át a nézőt az anime következő rövidfilmjébe.
Labyrinth-Labyrintos
Yoshiaki Kawajiri – The Running Man
Valahol a jövőben az emberek egyik kedvenc sporteseménye egy gyilkos „autóverseny.” Egy ilyen versenyre látogat el a történet narrátoraként szereplő újságíró. Egy cikket ír az eddigi legsikeresebb versenyzőről, Zach Hugh-ról, aki már tíz éve versenyez és minden futamát túlélte. Az újságíró, hogy miképpen, azt nem lehet tudni, bejut Hugh-hoz, aki éppen elmélyülten koncentrál. Ekkor az újságíró rájön, hogy Zach Hugh valamiféle telekinetikus képességgel rendelkezik, ugyanis koncentrációja során maga körül mindent összezúz valamiféle láthatatlan erő.
A verseny során Hugh minden ellenfele és maga Hugh is saját erejének áldozata lesz. Egy elhasznált, kiégett embert mutat be ez a film: „A szíve, amely valaha másokat olyan erősen buzdított már saját magát sem buzdította, csak megszokásból dobogott, mert erre képes volt.”
The Running Man
Katsuhiro Ôtomo – Construction Cancellation Order
Azt hiszem Katsuhiro Ôtomo munkásságát nem kell ecsetelnem, mert ezt szerintem több korábbi bejegyzésemben is megtettem, szóval most ezt át is ugrom, és rátérek a lényegre.
Egy dél-amerikai köztársaság, Aloana újonnan választott kormánya felbont egy korábban kötött, hatalmas szerződést az államnak épülő, és jelenleg félkész állapotban levő 444-es komplexumról. A kivitelező vállalat sietve kiküldi a teljesen automatizált építkezésre Tsutomu Sugioka-t felügyelőnek, hogy azonnal állítsa le azt, és hogy derítse ki mi történhetett a korábbi felügyelővel, akit a cég nem tud elérni. Hősünk meg is érkezik a dzsungel mélyén levő 444-es építkezésre, ahol a 444-1-es számú robot fogadja, és vezeti körbe. Sajnos Sugioka-nak nem sikerül a robottal leállíttatni a munkálatokat, és helyzete egyre kilátástalanabbá válik. A gépek egyszerűen nem engedelmeskednek az új felügyelőnek, az építkezés pedig folyamatosan nyeli a pénzt.
Tsutomu Sugioka majdnem arra a sorsa jut, ami a korábbi vezetőé lehetett, bezárják. Végül elpusztítja a 444-1-es robotot, elindul, hogy elpusztítsa a gépeket összekötő központot, ezáltal leállítva az egész építkezést. Eztán érkezik egy új utasítás, mely szerint azonnal folytatni kell az építkezést, mivel a kivitelezőnek sikerült megegyezésre jutni az új kormánnyal. Tsutomu Sugioka erről az üzenetről már nem értesül. Tökéletes bemutatása ez ember és gép ellentétének és egyben egymásra utaltságának.
Construction Cancellation Order
Sajnálom, hogy ez a poszt ilyen rövidre sikeredett, de most, éjfél felé már elég fáradt vagyok. Végszó!
Ugyan az egész film csak ötven perc, de mindenképp megéri megnézni. Lélegzetelállító látvány, csodálatos mechanical design, magával ragadó képi világ és zene, végül, de nem utolsó sorban eredeti történet. Remélem ennél senkinek sem kell több. (Szívesen megnézném moziban.)