Mostanra gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy a neten lépten-nyomon ne botoljunk bele videókba, kivéve talán azoknak, akik csak Lynx-et, vagy egyéb szöveges böngészőt használnak (melyek, megjegyzem, sok esetben nagyon hasznosak, esetenként életmentőek).

Szóval két rövidfilmet, vagy videót szeretnék megosztani veletek. Az elmúlt két-három hónap alatt ezek voltak azok, amik olyan „hubaze” reakciót váltottak ki belőlem. Negyed év alatt kettő nem tűnik soknak, de tulajdonképpen nem is kevés, örülök, hogy van egyáltalán ez a kettő.

Az első kisfilm egy IBM self-promó videó, amiben egy Jeopardy!-t játszó számítógéprendszerrel ismertetnek meg minket.

Nagyon tetszik a feszültséget fokozó zene, ami később teljesen más stílusba vált át. Engem megfogott.

A második videó személyesebb hangvételű: egy Shinya Kimura nevű fickóról szól, aki motorokat készít. Ő tervezi és az utolsó darabig ő formálja az alkatrészeket, amíg el nem készül egy-egy alkotással. Amint említettem, nagyon személyes ez a darab, és ilyen jó hanggal netes videóban még nem találkoztam.

A vágás csodálatos mindkettőnél, tekintve, hogy egészen rövidek ezek a kisfilmek/videók. Sok a vágás, de nem ész nélkül vannak összebaszva, hanem nem tudom megmagyarázni hogyan, de jól (és kész).

Dani, Marci és én ma összeraktunk egy minimum vagy minimál theremint, ahogy tetszik. Megcsináltuk rendesen, ahogy az alábbi képen is látszik.

Csak nem szól.

Szombat reggel lévén nincs túl sok kedvem saját gondolatokkal – nem mintha lennének saját gondolataim – gazdagítani ezt a Koji Morimoto tizenöt perces rövidfilmjéről szóló posztot. Elöljáróban legyen elég annyi, hogy Koji Morimoto a legendás Robot Carnival, a Memories, az Animátrix, a Genius Party és a Genius Party Beyond animék egyik alkotója.

A mű egy alternatív világban játszódik, ahol egy félőrült professzor megalkotja gyermekét a Zaj magok segítségével. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor Noiseman elszabadul, és elkezdi meghódítani a világot. Természetesen nem fegyvereket használ fel célja eléréséhez, hanem a Zaj magokkal végez agymosást az embereken…

Magáról a történetről annyit, hogy leginkább a zene szeretetére és az egyre zajosodó városainkra hívja fel a figyelmet ez a kis szösszenet, amit igazán érdemes megnézni nem csak rövid mérete, hanem tartalma miatt is.

Forrás: AnimeAddicts

Röviden annyit, hogy úgy ahogy van tökéletes, csak kár hogy nincs meg a soundtrack.

Régi adósságomat törlesztettem magam felé, amikor egyik este megnéztem a Bullitt című 1968-as filmet Steve McQueennel a főszerepben. Elvileg ez egy thriller volna, de szerintem sokkal inkább egy krimi, kicsit noiros beütésekkel. A történet San Franciscóban játszódik. A városba érkezik Johnny, hogy egy szenátusi meghallgatáson vegyen részt, ahol tanúskodhat egy bűnszövetkezet ellen. Természetesen ennek nem örülnének a volt társai, ezért megbízzák Frank Bullitt hadnagyot (Steve McQueen), hogy vigyázzon rá a hétvégén.

Innen indulnak a bonyodalmak, a rosszfiúk valahogy rájönnek, hogy hol bújtatják Johnny-t, majd rajtaütnek a rejtekhelyen, megölik Bullitt egyik társát. Főhősünk persze begőzöl, és elkezd nyomozni a tettesek után. Ahogy lenni szokott, nem könnyítik meg a dolgát a fejesek, a becsvágyó politikus Walter Chalmers ott hátráltatja, cseszteti és tesz neki keresztbe ahol tud. Bullitt-et természetesen ez sem tántoríthatja el, minden erejével azon van, hogy elkapja a gyilkosokat.

A hangulathoz nagyban hozzájárul Lalo Schifrin jazzes zenéje. A film tempója nem túl gyors, szépen haladunk előre a történetben, minden viszonylag ráérősen történik, vannak mellékszálak, amiket részletesebben kibontanak, például Bullitt és barátnője, Cathy kapcsolatát és súrlódásaikat. Azonban nem emiatt lett kultfilm a Bullittből.

Hanem a híres, majdnem 10 perces autósüldözés miatt. Ez a jelenet szerintem mindenképp benne van a filmtörténelem legjobb három autósüldözésében, ha nem az első. Talán itt ugrattak először nagyokat San Francisco lejtős utcáin. Bullitt egy ’68-as Ford Mustangot vezet, míg a tettesek egy szintén ’68-as Dodge Chargert. Csodálatos autók. A jelenet úgy van kidolgozva, hogy mi is az autókban ülve érezzük magunkat, a kamerák nagyon jól vannak elhelyezve, a motorhangoktól libabőrös lesz az ember, a zene hirtelen el is hallgat amikor beletaposnak a gázba. Rendesen amortizálják is a kocsikat, teljesen hihető a jelenet, nem az van mint manapság, hogy az üldözés végén csillogó-villogó autók maradnak. A jeleneteket elég nagy sebességnél vették fel, van ahol 175 km/h-val haladnak a kocsik, és van jópár tényleg necces helyzet is. Egyébként Steve McQueen a jelenet egyes részeiben (például amikor benéz egy kanyart :)) maga vezeti a Mustangot, amitől csak még hitelesebb lesz az egész. Nem is vesztegetem tovább szót, íme az üldözés:

Ha másért nem, szerintem már csak ezért is érdemes megnézni a Bullitt-et, nem is értem hogy maradhatott ki nekem ez a film eddig. Ha pontozni kéne, a film szerintem 8/10, az autósüldözés egyértelműen 10/10. :)

A tegnap esti vihar alatt, ami végre elérte Budapestet is, ezt az egy villámot sikerült elkapnom, pedig mentségemre legyen mondva, sokat próbálkoztam.

Az elmúlt néhány hétben többször próbáltam villámot fotózni, fél éjszakákat töltöttem a szabadban sikertelenül, aztán tegnap este az erkélyemről mégis sikerült egyet elkapni. Nem lett ugyan a legjobb, de esett, párás volt a levegő és csak egy noname vacak fényképezőgép állt a rendelkezésemre. Ennyit tudtam kihozni belőle, remélem azért tetszik.

Pár napja érdekes gondolatkísérletbe kezdtem, vagyis elkezdtem nézelődni, hogy ha most akarnék venni egy laptopot, milyen legyen az. Összeállítottam egy listát, hogy mik az igényeim, és körülnéztem a piacon, hogy melyik gép felel meg ennek. A durva az, hogy egyelőre nem találtam semmit, pedig szerintem egyáltalán nem kirívó vagy teljesíthetetlen az igénylistám:

Szóval ezek lennének az igényeim, mondjuk valami normális márka (DELL, Lenovo, Sony, esetleg Toshiba), de tulajdonképpen a márkáról is hajlandó vagyok lemondani. Én vagyok hülye, vagy tényleg nincs ilyen gép a piacon? Ja, az ár igazából nem számít, de mondjuk szabjunk meg egy 600 ezer Ft-os felső határt. Talált valaki valami jót?

UI: Természetesen eszem ágában sincs váltani Mac-ről, de ezek alapján nem csak a szoftver, hanem a hardver miatt sem, mert egyszerűen nincs hasonló kategóriájú gép a piacon. Nyilván egy MacBook Pro bőven megfelel a fenti feltételeknek, pedig esküszöm, hogy nem az alapján állítottam össze a listámat, simán csak ezekre van szükségem.

Anime, Studio 4°C, Masaaki Yuasa (Genius Party, Kemonozume). Animebuziknak szerintem elég az első mondat, de mindenkinek ajánlom megtekintésre a Mind Game című egészestés „meséjét”.

Történetünk főszerelője Nishi-kun, egy manga rajzoló, aki már iskolás kora óta szerelmes egy Myon nevű lányba. A dolgok haladnak lassan a medrükben, a lány közben beleszeret egy másik fiúba. Nishi-kun pedig ezt akkor tudja meg, amikor végül összeszedi magát és megkéri Myon kezét. Egy gyorsétteremben Myon bemutatja egymásnak a két fiút, mi tagadás elég feszült a hangulat. Ám mielőtt bármi is történhetne, két fura alak lép be az ajtón, akik a tulajdonost keresik. Persze ő mindvégig ott is volt, ám mikor látta, hogy belép a két fazon, gyorsan elbújt. Közben kiderül, hogy a két férfinál fegyver is van és egy bizonyos alvilági ügyletet jöttek elsimítani, ám mivel a célszemélyt sehol sem találják, az ott lévőkön töltik ki a dühüket. Myon-t a földre teperik és megpróbálják megerőszakolni. Nishi-kuntól hiába kér segítséget, az gyáván áll négykézláb a földön. Ekkor odamegy hozzá a fegyveres férfi, Nishi-kun összeszedi minden bátorságát, hogy ellenálljon és megvédje a szeretett nőt, ám ekkor eldurran a halálos lövés. Innen vesz a történet 90 fokos fordulatot. Nishi-kun találkozik Istennel, akit mi tagadás, eléggé egyedi módon ábrázoltak. Nishi-kunnak sikerül végül átvernie őt és visszatér a Földre, akkorra, mielőtt eldörren a lövés, ám ezúttal sikerül neki megmenekülnie, szerelmével és egy másik lánnyal együtt… Ekkor pedig elkezdődik a hajsza az alvilág és közötte, ami persze nem tart sokáig, mert egy eléggé irrealisztikus folytatást, illetve befejezést találtak ki a végére.

Forrás: AnimeAddicts

Egyébként kb. ott kezdődik igazán az anime, ahol a fenti leírásnak vége van. Az „irrealisztikus folytatásban” a szereplőket bekapja egy hatalmas bálna. Kicsit úgy hangzik, mint Jónás története a Bibliában, nem? Nem, mert itt már várja őket valaki a cet belsejében, egy öreg papa, akit harminc évvel ezelőtt szintén lenyelt a hal. Nishi és barátai gyorsan rájönnek, hogy mi a helyzet. Először kétségbeesnek, majd megbékélnek a sorsukkal, és megtalálják az igazi boldogságot ebben az elzárt világban. Ami, ahogy általában lenni szokott, nem tart örökké. Egy hónapnyi játék után rájönnek, hogy a bálna haldoklik. Elkezdenek edzeni, hogy az egyik csónakjukkal át tudjanak kelni a cethal által nyeléskor keltett hatalmas hullámmal kijutva ezáltal a külvilágba. Eljön a nap, amikor megpróbálkoznak a művelettel, katarzis.

Az én értelmezésem szerint a film egyáltalán nincs lezárva. Mindenki olyan befejezést képzelhet el, ami tetszik. Vannak ugyan utalások, hogy mi is történt a bálnából való szabadulás után, de egy alternatív idősíkot is megmutatnak, ahol teljesen másként alakultak a dolgok a múltban. Érdekes befejezés, a sztorinak nem kell mindig kereknek lennie. Kurvára eltalálták az egészet.

Egy jó tanács: ha tervezed megtekinteni a filmet, a trailert inkább ne nézd meg; ha pedig mégsem tervezed, akkor felesleges továbbolvasnod.

Isaach De Bankolé egy magányos férfit játszik, aki megbízást kap. A magányos férfi mindig két (külön) eszpresszót rendel. Emberekkel, kapcsolattartókkal találkozik, mindig kap egy bokszolós gyufásdobozt, amiben kódolt üzenet van. Ha elolvasta, megeszi és egy csésze kávé kíséretében lenyeli. A magányos férfi céltudatos, figyel és kivár, ez meghozza a gyümölcsét. Egyszerűen profi.

Nem egy könnyed darab, de ez nem is baj. Időről-időre kellenek az ilyenek, hogy felrázzák az embert. Lassíts, szemlélődj, gondolkodj!

Jim Jarmusch egyik legjobb filmje. Najó, a Coffee and Cigarettest nehéz felülmúlni, még neki is, de ez egy másik film, másik műfaj.

Tavaly több kritikában is olvastam, hogy lassú, meg hogy nem történik benne semmi. Igen, lassú a film, de többek között ez kölcsönöz neki teljesen egyedi, csodálatos hangulatot és nem utolsó sorban azt a részletgazdagságot, ami Jarmusht jellemzi. Látszólag értelmetlen párbeszédekkel, monológokkal és folyamatosan visszatérő motívumokkal találkozunk, de szerintem mindennek megvan az értelme. Annak aki szerint nem történik semmi, az vagy nem látta, vagy csak a rosszabbnál-rosszabb hollywoodi „szuperprodukciókat” tartja filmnek. Aki az utóbbiban hisz, azokat nagyon sajnálom, mert a jó és maradandó alkotások kilencven százaléka nem onnan jön.

Tessék megnézni, csak utána fikázni.

Csütörtök este volt szerencsém részt venni egy ázsiaifilm-buziknak tartott privát vetítésen, ahol Hitoshi Matsumoto, a Dai-Nipponjin rendezőjének legújabb filmjét a Shinboru-t (Symbol-t) láttuk. Tavaly ősszel láttam az első teasert, ami egyből felkeltette az érdeklődésemet, tekintve, hogy a Dai-Nipponjin is eszméletlen volt. Az alábbi trailer megtekintését egyébként erősen ajánlom, mivel ez nem olyan, ami bármit is előre elárulna, de – mint az előbb írtam – felcsigázza az érdeklődést. Akit a trailer megfogott az ugorjon a lenti kép alá, mert egy kissé spoileres leszek.

Matsumoto egy ablak nélküli, fehér szobában ébred, és fogalma sincs, hogy mi történt vele. Az egyik falon talál egy kis kitüremkedést, megnyomja, a falakból pedig kinő több száz puttó, amik nevetnek, majd mind visszahúzódnak a falakba, csak a pöcsük marad kinn. Hirtelen váltásokkal operál a film, mert tulajdonképpen két, látszólag független történetet követünk. A másik sztori egy mexikói kisvárosban játszódik: egy pankrátor és családja egy napját látjuk. Matsumoto látszólag valami fura világba (egy kísérletbe) került. Mindig mikor megnyomja egy puttó pöcsét, valami történik: szusi esik ki a falból, vagy egy afrikai fickó teljes harci díszben fut át a szobán, vagy épp egy elérhetetlen ajtó nyílik ki. Eközben Escargotman (Csigaember?), a pankrátor kövér kisfiát szekálják a suliban, hogy az apja úgysem nyer aznap este. Matsumoto tanul, fejlődik. A pankrátor megérkezik a „munkahelyére”, és bemelegít. Folyamatosak a váltások, és a film utolsó fél óráját nem lehet szavakkal leírni, legalábbis én nem tudom leírni, mert leírhatatlan. :)

Remélem, hogy nem voltam túl zavaros, de szándékosan kevertem össze a szálakat, és nem tagoltam őket külön bekezdésekre, próbáltam a témák közötti éles kontrasztot hangsúlyozni.

Hosszú ideje ez a legjobb film, amit láttam. Valószínűleg a héten megnézem az Inception-t, most pedig mindjárt benyomom Jim Jarmusch The Limits of Control című művét, amit ősszel láttam már, de egyszerűen fantasztikusan lassú és hangulatos, ezért megint megnézem. Szóval a héten valószínűleg jön majd még néhány filmes írás.

Visszatérve a Symbol-ra: csodálatos, lebilincselő és végtelenül érdekes. Hitoshi Matsumoto egy zseni.