The color of illusion is Perfect Blue.
Tegnap végül tényleg elmentünk Satoshi Kon 1998-as animéjére, a Perfect Blue-ra. Csak annyit tudtam előre, hogy egy thrillert fogunk látni. Beültünk, megnéztük. Teljesen letaglózva jöttem ki a moziból, elalvásig sem tudtam napirendre térni fölötte. A következőkben jön még pár szó a filmről, de aki már eldöntötte, hogy megnézi ne olvasson tovább, hanem foglalja le a jegyeket (csütörtökig egészen biztosan műsoron van még az Odeonban).
Essen néhány szó a történetről is. A film Mima Kirigoe énekes-, színésznőről szól. Egy nap befejezi az éneklést, hogy színészi karriert építsen. Ekkor kezdenek furcsa dologk történni Mimával. Fenyegető levelet kap, és egy olyat is, ami arról árulkodik, hogy valaki figyeli őt. Ezek után úgy érzi, hogy követik, figyelik minden lépését. Színészi pályája a legelejétől nem úgy sikerül, ahogy szerette volna, és eleinte visszavágyik a lánytrióba, amiből kilépett. Ezek után egyre sűrűsödnek a történések, erről többet semmiképp nem mondok, mert nem akarok spoilerezni.
A film közepétől végül teljesen összemosódik a képzelet, és a mindennapi valóság. Hiába próbáltam közben többször összerakni, mi is történik, egyszer sem jött be, amit gondoltam. A film folyamán ismétlődő elemekkel a rendező olyan hatást ér el, hogy már a néző is kezd beleőrülni az egészbe. Az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi is történik. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy érthetetlen, de erről többet a végén.)
A feszült jeleneteket lezáró finom váltások kellemesen oldják a feszültséget, habár vannak bizonyos helyzetek, amikor már-már csak nevetni tudtam. Voltak, olyan percek amikor ökölbe szorítottam a kezem, tapintottam a feszültséget, volt mikor majd kiugrottam a székből. A film hangjai, zenéi iszonyúan jól fokozzák a képi világot, vagy az erőszakos jelenetek durvaságát.
Az egyik jelenetben pár srác dumál, és az egyikük megemlíti, hogy a japánok nem tudnak jó pszichohtrillert készíteni. Mindezt kb. a film közepén, amikor az ember a körmeit lerágva már a kezénél tart. (Szóval nem tudnak… Háhogyafenébene! Biztos valami kritikai válasz lehetett, de poénnak mindenképp kiváló volt.)
Nagyon jót tesz a filmnek a tiszta lezárás, mert ha félhomályban hagyott volna a rendező, akkor egyszerűen megőrültem volna. A befejezés ellenére a kibontakozott történetet többféleképpen is lehet értelmezni, ki lehet vesézni.
A film teljesen magába szippantott minket, megrágott és a végén kiköpött. Nem véletlen a 18-as karika a film előtt. Rendkívül izgalmas, megdöbbentő film, rendesen kizökkentett. Bravo, Satoshi Kon!