sidenote

Archívum
A(z) „mozi” címke bejegyzései

Kezdjünk egyből egy laza trailerrel:

Régóta nem láttam már westernt, dél-koreait pedig még soha. Így volt ez egészen vasárnap estig, amikor sorra került Kim Ji-woon The Good, the Bad, the Weird című filmje. Első ránézésre hibátlannak tűnt a dolog. Elárulom, másodszor is az volt.

Árulkodó lehet a cím, az ember azt gondolja, nyilván van valami köze Sergio Leone A Jó, a Rossz és a Csúfjához. Ez csak annyiban igaz, hogy hasonló a felállás: egy térkép, három ellenfél még néhány bandita és egy hadsereg. Félreértés ne essék, szerintem ez nem egy remake. Remake-en mondjuk Gus Van Sant ’98-as Psycho-ját, illetve Camero Crowe Vanília égboltját értem, amik rendre elmaradnak az eredetiektől (Hitchcock: Psycho, Alejandro Amenábar: Abre los ojos).

Az 1930-as évek Mandzsúriájában járunk. Amint írtam, adott három ember: Yoon Tae-goo (The Weird) a szimpla rabló, aki a szakmájában igen kiváló, Park Chang-yi (The Bad) Mandzsúria legvérszomjasabb és legkegyetlenebb zsoldosa, Park Do-won (The Good) pedig egy kíméletlen fejvadász. Fűszerezzük meg az egészet egy végtelen sivatagos tájjal, egy pár rablóbandával és egy különleges térképpel. El is készült az akcióval teli westernkomédia!

The Good, the Bad, the Weird (2008)

Próbálom gyarapítani a szavak számát, de tudnám minek. Szerintem elég annyit mondanom, hogy az eltalált karakterek, a hatalmas poénok, a látványos akciójelenetek és a fantasztikus filmzene tökéletes elegye biztos szórakozást nyújt. Bár a Sukiyaki Western Django-t még nem láttam, de meg merem kockáztatni, hogy ez az utóbbi évek legjobb ázsiai westernje. :)

3 hozzászólás
Megosztás, like stb.

Takemura Fumiya nyolcadéves joghallgató, döglusta, a szülei kis korában elhagyták, nevelőknél nőtt fel, és jelenleg épp 840 ezer yennel tartozik egy uzsorásnak. Egyik nap megjelenik nála Fukuhara Aiichiro, a behajtó, aki három nap haladékot ad Fumiya-nak.

Fukuhara később felajánl neki egymillió yent, ha Fumiya vele tart pár napig egy tokiói séta erejéig. Itt kezdődik csak el igazán a kaland: Adrift in Tokyo.

Lassan kibontakozó történet, sétálós road movie, furcsa emlékek, titkok, élettapasztalatok, Tokió ezer arca, kifinomult (fekete) humor és zseniális karakterek, ezek jellemzik a filmet.

Tenten Tenten Tenten

Az utóbbi évek rosszfilmáradatában ez egy igazán üde színfolt. Egyedi hangulatú vígjáték, különösen ajánlott. Majdnem megfeledkeztem a furcsa hajviseletekről. :)

0 komment
Megosztás, like stb.

A Sky Crawlers című animét Mamoru Oshii rendezte és tavaly augusztusban került a japán mozikba. A kétórás film Hiroshi Mori ötkötetes regénysorozatát dolgozza fel. A könyvekről nem tudok beszámolni, azokat ugyanis nem olvastam, de bizonyára nem volt könnyű filmre vinni a következő történetet. (Spolieres a szöveg, persze azért nem lövök le mindent. Viszont Mamoru Oshii fanok és animebuzik ne olvassák tovább! Maximum a trailert szabad megnézniük.)

skycrawlers_poster.jpg

A történet egy alternatív univerzumban játszódik, ahol két nagy cég háborúzik egymással. A háború kizárólag a levegőben zajlik, földi harcokról a film alapján én nem tudok. A lényeg, hogy kivétel nélkül, az összes pilóta gyerek. Genetikailag módosított emberek, a nevük Kildren. Ők sohasem nőnek fel, így sohasem halnak meg, de „gondtalan” életük egészét a véget nem érő, a tömegek szórakoztatását szolgáló háborúban töltik. Trailer.

A háborúban persze könnyű meghalni. Folyton cserélődnek a pilóták, így szinte semmilyen személyes kapcsolat nem alakul ki közöttük, kivéve…

Nem egy könnyen emészthető film és egyből a szívembe lopta magát. Fantasztikus dráma egy halványi sci-fi utóízzel, és teletűzdelve látványos légicsatákkal. Erősen ajánlott.

0 komment
Megosztás, like stb.

Perfect Blue
The color of illusion is Perfect Blue.

Tegnap végül tényleg elmentünk Satoshi Kon 1998-as animéjére, a Perfect Blue-ra. Csak annyit tudtam előre, hogy egy thrillert fogunk látni. Beültünk, megnéztük. Teljesen letaglózva jöttem ki a moziból, elalvásig sem tudtam napirendre térni fölötte. A következőkben jön még pár szó a filmről, de aki már eldöntötte, hogy megnézi ne olvasson tovább, hanem foglalja le a jegyeket (csütörtökig egészen biztosan műsoron van még az Odeonban).

Essen néhány szó a történetről is. A film Mima Kirigoe énekes-, színésznőről szól. Egy nap befejezi az éneklést, hogy színészi karriert építsen. Ekkor kezdenek furcsa dologk történni Mimával. Fenyegető levelet kap, és egy olyat is, ami arról árulkodik, hogy valaki figyeli őt. Ezek után úgy érzi, hogy követik, figyelik minden lépését. Színészi pályája a legelejétől nem úgy sikerül, ahogy szerette volna, és eleinte visszavágyik a lánytrióba, amiből kilépett. Ezek után egyre sűrűsödnek a történések, erről többet semmiképp nem mondok, mert nem akarok spoilerezni.

Perfect Blue

A film közepétől végül teljesen összemosódik a képzelet, és a mindennapi valóság. Hiába próbáltam közben többször összerakni, mi is történik, egyszer sem jött be, amit gondoltam. A film folyamán ismétlődő elemekkel a rendező olyan hatást ér el, hogy már a néző is kezd beleőrülni az egészbe. Az ember csak kapkodja a fejét, hogy mi is történik. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy érthetetlen, de erről többet a végén.)

A feszült jeleneteket lezáró finom váltások kellemesen oldják a feszültséget, habár vannak bizonyos helyzetek, amikor már-már csak nevetni tudtam. Voltak, olyan percek amikor ökölbe szorítottam a kezem, tapintottam a feszültséget, volt mikor majd kiugrottam a székből. A film hangjai, zenéi iszonyúan jól fokozzák a képi világot, vagy az erőszakos jelenetek durvaságát.
Az egyik jelenetben pár srác dumál, és az egyikük megemlíti, hogy a japánok nem tudnak jó pszichohtrillert készíteni. Mindezt kb. a film közepén, amikor az ember a körmeit lerágva már a kezénél tart. (Szóval nem tudnak… Háhogyafenébene! Biztos valami kritikai válasz lehetett, de poénnak mindenképp kiváló volt.)
Nagyon jót tesz a filmnek a tiszta lezárás, mert ha félhomályban hagyott volna a rendező, akkor egyszerűen megőrültem volna. A befejezés ellenére a kibontakozott történetet többféleképpen is lehet értelmezni, ki lehet vesézni.

Perfect Blue  Perfect Blue

A film teljesen magába szippantott minket, megrágott és a végén kiköpött. Nem véletlen a 18-as karika a film előtt. Rendkívül izgalmas, megdöbbentő film, rendesen kizökkentett. Bravo, Satoshi Kon!

0 komment
Megosztás, like stb.