A coming of age story taking place in the 1960′s, the story tells about two young men and their passion for jazz music.

Sakamichi no Apollon – Wikipedia

Shinichiro Watanabe, a Cowboy Bebop és a Samurai Champloo rendezőjének új sorozata. A fantasztikus zene garantált!

Máris az „év animéje”-ként emlegetik, pedig csak áprilisban kezdik majd vetíteni.

Az Ani Kuri tévéműsor mellé készült 15 db. egyperces animét 2007-2008-ban láthatták a japán nézők az NHK csatornán, mindegyiket más-más rendezte. Többek közt Makoto Shinkai, Michael Arias, Mamoru Oshii és Satoshi Kon.

Keleti Szél

Playlistbe rendeztem őket, tessék:

Félig-meddig csalódottan, másrészt viszont egy baromi jó filmélménnyel gazdagodva álltam fel a stáblista végén. Nehéz megfogalmaznom, részben miért nem felelt meg várakozásaimnak, de azért megpróbálok majd erre is kitérni.

Ez egy jakuza film, de mégsem olyan, mint a Sonatine, vagy a Brother. Mondhatjuk, hogy Kitano „visszatért a gyökereihez”, de ez túl elcsépelt, és azt hiszem nála szó sincs erről, mert minden filmje más, mint az előzőek, találni bennük újat, egyáltalán nem egy kaptafára készülnek.

Outrage pressbook

Nincsenek jófiúk. Nem találtam igazi főhőst, sem olyan igazi antihőst, aki köré építették volna a történetet. Inkább azt láttam, hogyan működik a jakuza: ki-kivel üzletel, ki-kinek az alárendeltje, testvére, főnöke.

Az egyéni érdekek a korábbi íratlan szabályokat felülírva mindent fenekestül felforgatnak, az üzleten kívül más nem számít, minden más – beleértve az emberi életet is – másodlagos. Az egyes jakuzacsoportok egymás ellen való kijátszásának olyan kifinomult, művészi módjával találkozunk ebben a filmben, ami a végtelen hatékonyságával már-már félelmetes. Ez a „játék” csak a piramis csúcsán levőknek élvezetes, a többiek, a bábok – anélkül, hogy igazán tudnának erről – viszik vásárra a bőrüket.

Furcsa, de tetszik ez a kitekert, beteg játék.

A Kitanotól megszokott minimalista ábrázolásmód teljesen hitelessé teszi a sztorit. Nincsenek pörgőrúgások, vetődés közben kilőtt pisztolytárak, meg semmi ilyesmi. Azt hiszem azért voltam kissé csalódott, mert több erőszakot vártam. Vagyis az erőszak hatásvadászibb módozatait szerettem volna látni, de visszatekintve így is több durvaság volt a filmben, mint ami kellett volna. Az indulatok, lövöldözések, robbantások és a gyilkosságok szenvtelen bemutatásának köszönhetően sokkal jobban átérezni azt a brutalitást, amit említettem.

Ami viszont Kitanora egyáltalán nem jellemző, hogy az IMDb, és a DVD szerint idén érkezik a folytatás. Az egyelőre kérdés, hogy ugyanezt a szálat viszi majd tovább, vagy valami másba fogunk bekapcsolódni.

Felejthetetlen. Bevallom, rajongó vagyok.

Matsumoto egy ablak nélküli, fehér szobában ébred, és fogalma sincs, hogy mi történt vele. Az egyik falon talál egy kis kitüremkedést, megnyomja, a falakból pedig kinő több száz puttó, amik nevetnek, majd mind visszahúzódnak a falakba, csak a pöcsük marad kinn. Hirtelen váltásokkal operál a film, mert tulajdonképpen két, látszólag független történetet követünk. A másik sztori egy mexikói kisvárosban játszódik: egy pankrátor és családja egy napját látjuk. Matsumoto látszólag valami fura világba (egy kísérletbe) került. Mindig mikor megnyomja egy puttó pöcsét, valami történik: szusi esik ki a falból, vagy egy afrikai fickó teljes harci díszben fut át a szobán, vagy épp egy elérhetetlen ajtó nyílik ki. Eközben Escargotman (Csigaember?), a pankrátor kövér kisfiát szekálják a suliban, hogy az apja úgysem nyer aznap este. Matsumoto tanul, fejlődik. A pankrátor megérkezik a „munkahelyére”, és bemelegít. Folyamatosak a váltások, és a film utolsó fél óráját nem lehet szavakkal leírni, legalábbis én nem tudom leírni, mert leírhatatlan. :)

Remélem, hogy nem voltam túl zavaros, de szándékosan kevertem össze a szálakat, és nem tagoltam őket külön bekezdésekre, próbáltam a témák közötti éles kontrasztot hangsúlyozni.

Hosszú ideje ez a legjobb film, amit láttam. Valószínűleg a héten megnézem az Inception-t, most pedig mindjárt benyomom Jim Jarmusch The Limits of Control című művét, amit ősszel láttam már, de egyszerűen fantasztikusan lassú és hangulatos, ezért megint megnézem. Szóval a héten valószínűleg jön majd még néhány filmes írás.

Visszatérve a Symbol-ra: csodálatos, lebilincselő és végtelenül érdekes. Hitoshi Matsumoto egy zseni.

A mai Japánban járunk, egész pontosan Tokióban, ahol a japán társadalom majd’ minden rétege megtalálható, a helyszín tehát adott. Egy átlagos család mindennapjaiba csöppenünk: az apa valamiféle menedzser, középvezető, az anya háziasszony, a nagyobbik fiú kijárta már az iskolát, míg a kisebbik még tolja. Látszik, hogy egyikük élete sem könnyű, és a közöttük lévő viszony sem felhőtlen. A kisebbik gyereknek gondjai vannak az iskolában, a nagyobbik nem talál rendes állást, az anyjuk egész életét otthon tölti, míg az apjukat hirtelen kirúgják.

Ez a film nem is lehetne aktuálisabb, hiszen napjainkban itthon is sokan küzdenek, hogy megtarthassák munkahelyüket, hogy ne kerüljenek utcára, de sajnos ez nem mindig sikerül. Most pedig pontosan egy ilyen szituációban találja magát a családapa. Nem tehet mást, mint gyorsan új állás után néz, ami az ő helyzetében egyáltalán nem könnyű, és amíg nem talál megpróbálja fenntartani a látszatot, hogy még mindig sikeres menedzser. A háttérben levő pénzügyi gondok, a túl korai hazaérkezések sejtetni engedik a háttérben folyó dolgokat.

A látszatot nem lehet a végletekig fenntartani, így sorra derülnek ki a problémák, kezdve a kisebbik gyerekkel, majd a nagyobbikkal, aki elhatározza, hogy bevonul az amerikai hadseregbe, végezetül az apa munkanélküliségével. Végül eltűnik a családot összetartó erő, egy szempillantás alatt minden szétesik, vagy inkább csak szétesni látszik.

Összefoglalás képpen pedig egy idézet valakitől, aki szintén látta a filmet.

At first I thought this film would be a depressing story to watch, but I was surprised that the film was actually very uplifting. Although it’s a sad story overall, it has a very powerful message if you watch it to the end, a message that will encourage you to move on even when life gets to its darkest moment.

A gyötrődést és az emberben uralkodó belső feszültséget tökéletesen ábrázoló mű. Keserédes, igazi, emberi történet. Kiemelkedő alkotás.

Taku Mayumura története alapján Masao Maruyama producer keze alatt három, méltán híres rendezőt (Rintaro, Yoshiaki Kawajiri, Katsuhiro Ôtomo) szedtek össze, hogy Neo Tokyo címmel egy filmben vászonra vigyék a következő három nem mindennapi történetet.

Sajnos nem találtam meg az eredeti trailert, így nekem kellett összevadászni valamit a netről. A következőt sikerült:

Rintaro – Labyrinth-Labyrintos
Rintaro rendezte a híres, 2001-es Metropolis című animét, ami ha jól emlékszem világsiker volt, de ha nem az sem érdekel, mert én nagyon szeretem. A rendező viszonylag nehéz feladatot kapott azzal, hogy egyfajta keretet kellett készítenie, ami összefogja az egész filmet.

Rögtön a film elején egy igazán furcsa világba kerülünk, ahol egy kislány, Sachi és a macskája, Cicerone fogócskáznak. Játék közben pedig egy ingaórán keresztül egy rémisztő és számukra mégis érdekes és mulatságos labirintusba jutnak, melynek végén egy cirkusz áll. Egy bohóc várja őket a bejáratnál, aki utat mutat nekik, így vezetve át a nézőt az anime következő rövidfilmjébe.

 
Labyrinth-Labyrintos

Yoshiaki Kawajiri – The Running Man
Valahol a jövőben az emberek egyik kedvenc sporteseménye egy gyilkos „autóverseny.” Egy ilyen versenyre látogat el a történet narrátoraként szereplő újságíró. Egy cikket ír az eddigi legsikeresebb versenyzőről, Zach Hugh-ról, aki már tíz éve versenyez és minden futamát túlélte. Az újságíró, hogy miképpen, azt nem lehet tudni, bejut Hugh-hoz, aki éppen elmélyülten koncentrál. Ekkor az újságíró rájön, hogy Zach Hugh valamiféle telekinetikus képességgel rendelkezik, ugyanis koncentrációja során maga körül mindent összezúz valamiféle láthatatlan erő.

A verseny során Hugh minden ellenfele és maga Hugh is saját erejének áldozata lesz. Egy elhasznált, kiégett embert mutat be ez a film: „A szíve, amely valaha másokat olyan erősen buzdított már saját magát sem buzdította, csak megszokásból dobogott, mert erre képes volt.”

 
The Running Man

Katsuhiro Ôtomo – Construction Cancellation Order
Azt hiszem Katsuhiro Ôtomo munkásságát nem kell ecsetelnem, mert ezt szerintem több korábbi bejegyzésemben is megtettem, szóval most ezt át is ugrom, és rátérek a lényegre.

Egy dél-amerikai köztársaság, Aloana újonnan választott kormánya felbont egy korábban kötött, hatalmas szerződést az államnak épülő, és jelenleg félkész állapotban levő 444-es komplexumról. A kivitelező vállalat sietve kiküldi a teljesen automatizált építkezésre Tsutomu Sugioka-t felügyelőnek, hogy azonnal állítsa le azt, és hogy derítse ki mi történhetett a korábbi felügyelővel, akit a cég nem tud elérni. Hősünk meg is érkezik a dzsungel mélyén levő 444-es építkezésre, ahol a 444-1-es számú robot fogadja, és vezeti körbe. Sajnos Sugioka-nak nem sikerül a robottal leállíttatni a munkálatokat, és helyzete egyre kilátástalanabbá válik. A gépek egyszerűen nem engedelmeskednek az új felügyelőnek, az építkezés pedig folyamatosan nyeli a pénzt.

Tsutomu Sugioka majdnem arra a sorsa jut, ami a korábbi vezetőé lehetett, bezárják. Végül elpusztítja a 444-1-es robotot, elindul, hogy elpusztítsa a gépeket összekötő központot, ezáltal leállítva az egész építkezést. Eztán érkezik egy új utasítás, mely szerint azonnal folytatni kell az építkezést, mivel a kivitelezőnek sikerült megegyezésre jutni az új kormánnyal. Tsutomu Sugioka erről az üzenetről már nem értesül. Tökéletes bemutatása ez ember és gép ellentétének és egyben egymásra utaltságának.

 
Construction Cancellation Order

Sajnálom, hogy ez a poszt ilyen rövidre sikeredett, de most, éjfél felé már elég fáradt vagyok. Végszó!

Ugyan az egész film csak ötven perc, de mindenképp megéri megnézni. Lélegzetelállító látvány, csodálatos mechanical design, magával ragadó képi világ és zene, végül, de nem utolsó sorban eredeti történet. Remélem ennél senkinek sem kell több. (Szívesen megnézném moziban.)

Valami igazán egyedit kerestem, lehetőleg sci-fi műfajban, így találtam rá a Memories-re. A három rövidfilmet, három, méltán híres japán rendező és készítette, valamint a zseniális Satoshi Kon is részt vett a munkálatokban, mint forgatókönyvíró. Lássuk miről is szól a három anime, ez a három kivételes és végzetes vízió.

Kôji Morimoto – Magnetic Rose
Ez egy hátborzongató sci-fi történet, ami a jövőben, egy űrszemét-szedő teherhajó legénységéről és halálos kalandjukról szól. A jól összeszokott csapat egy rutinmunkát követően egy elhagyatott űrállomásról SOS jeleket fog. Habár nem nagyon szeretnék, nincs más választásuk, mint megvizsgálni a dolgot, ezért két űrhajósukat leküldik az űrállomásra. Először azt hiszik, hogy űrkalózokat fognak az elhagyott állomáson találni, azonban ennél nem is tévedhettek volna nagyobbat. Az állomás régen egy világhíres operaénekesnőé volt. Halála után az állomás mesterséges intelligenciája vette át az irányítást, és próbálta életre kelteni a díva emlékeit. Ennek esik áldozatul a két űrhajós és végül a teherhajó legénysége is, mikor az AI teljes őrületbe csap át.

Monumentális és megrázó. Zene: Yoko Kanno, kiváló.

Magnetic Rose

Tensai Okamura – Stink Bomb
Ez a történet sokkal viccesebb, de nem kevésbé tragikus, mint az előző. Tanaka Nobuo sokakkal egyetemben erős megfázással küzd. Hiába kap oltást az orvosától, nem segít rajta. Nobuo egy gyógyszergyártó cégnél dolgozik, és az egyik munkatársa tanácsolja neki, hogy próbálja ki a főnökük asztalán levő egyik új megfázás elleni gyógyszerüket. Nobuo megfogadja a tanácsát, azonban egy másik pirulát kap be a jó helyett. Mivel még mindig nagyon rosszul van, úgy dönt, hogy átmegy a pihenőszobába és szundít egy rövidet, azonban másnap reggelig húzza a lóbőrt, és mikor felébred az intézetben mindenkit eszméletlenül, a földön heverve talál.

Azonnal kiderül, hogy a gyógyszercég nem csak ártatlan influenza és megfázás elleni készítményekkel foglalkozott, hanem a katonaságnak is folytatott kutatásokat. A cég igazgatója azonnal Tokióba rendeli Nobuo-t, hogy vigye el neki az összes titkos iratot. Ekkor kezdődik az igazi kaland, mert előző nap Nobuo pont azt a titkos kutatás eredményeképpen elkészült pirulát kapta be, ami egyszemélyes biológiai fegyverré változtatta őt, miközben erről ő mit sem tud.

Stink Bomb

Katsuhiro Ôtomo – Cannon Fodder
A három közül, az utolsó film az, amelyik lelkileg a legdurvább hatást váltja ki. Az animáció nagyon kedves és aranyos, de szinte azonnal rájön az ember, hogy nincs minden rendben a világgal. Pár perc után Orwell 1984-e jutott az eszembe, és ez az anime tényleg olyan: félelmetesen nyomasztó, undorító és iszonyatos világot tár a szemünk elé. Egy hatalmas gépesített városban járunk, ahol az élet nap, mint nap ugyanabban a mederben folyik. Minden nap percre pontosan ismétlődnek a teendők. Egy olyan város ez, amely szó szerint tele van ágyúkkal, és egy másik távoli, ismeretlen ellenségre lőnek minden nap. Egy család egy napjába csöppenünk, ahol jól látszik, hogyan vannak rettegés és kontroll alatt tartva az emberek. Az apa az egyik fő lövegnél szolgál, mint ágyútöltő, az anya gránátokat gyárt egy futószalag mellett, míg gyermekük, akit láthatóan lelkesít a háború, egész nap a hadviselésről szóló előadásokat hallgatja.

Az a legdurvább ebben az egészben, hogy ha ezt egy gyerek nézné meg, akkor nála hasonló hatást válthatna ki, mint a filmbéli gyereknél. Borzasztó eszközök ezek, melyet Katsuhiro Ôtomo-nak így sikerült igazán hatásosan bemutatnia.

Cannon Fodder

Annak ellenére, hogy mindhárom alkotás nyomasztó, azért akad benne bőven rejtett humor. Mindenek előtt pedig filmről-filmre eltérő és kontrasztos hangulattal találjuk magunkat szembe, gyönyörű.

A három rendező nem más, mint Michel Gondry (Egy makulátlan elme örök ragyogása), Leos Carax (Pola X) és Bong Joon-ho (The Host). Híresek, jó filmjeik vannak, és most sem hagytak cserben senkit. A Tokyo! kifrodítja a világot és az embert önmagából, odaszegez a képernyőre és ha már beszippantott, akkor nem hagyja, hogy kizökkenj a világából.

Michel Gondry – Interior Design
Egy fiatal pár, Akira és Hiroko, Tokióba érkezik, hogy munkát, lakást találjanak maguknak, és beteljesítsék álmaikat. Egy rövid időre Hiroko egyik régi barátnőjénél húzzák meg magukat, amíg nem találnak maguknak valami megfelelő helyet. Pár nap után viszont világosá válik, hogy Akira és Hiroko számára nem lesz könnyű ez az egész. Akira talál magának állást, és saját művészfilmjét is sikerül bemutatnia egy kis (pornó?)moziban. Hirokonak azonban nem jönnek össze a dolgok, nem tud elhelyezkedni, csak teng-leng a városban, egész egyszerűen saját addigi életéből is kirekesztetté válik. Furcsa átváltozáson megy keresztül, amikor fokozatosan székké változik. Mezítelen emberi és szék alakját váltogatva menekül Tokió utcáin, amikor egy zenésznek megtetszik a szék, és egyszerűen hazaviszi. Hiroko emberi alakjában soha nem találta a helyét, míg székként végre boldogan élhet. (Tudom, hogy ez egy kicsit zavaros lehet, higyjetek nekem, nagyon érdekes történet.)

Leos Carax – Merde
A francia „merde” szó magyarul szart jelent. Leos Carax rövidfilmjében a főhős, Merde a csatornákban él. Olykor-olykor előbújik a föld alól, hogy ételt: virágszirmokat és készpénzt szerezzen, valamint cigarettázzon. Egyre többször tűnik fel az utcákon és kelt félelmet a városlakókban, akik „a csatornából jött lény”-nek nevezik. Ezen kívül Merde életét a város alatt éli. Egy nap a csatornában tett sétái egyikén talál egy láda régi gránátot. Ezen a ponton kezdődnek a bajok, Merde egyik este ismét előbújik és elkezdi gránátos ámokfutását. A rendőröknek végül sikerül elfogniuk. A tárgyalásán egy francia ügyvéd képviseli őt, mert a világon csak három olyan ember él, aki érti azt a nyelvet, amit Merde beszél. Rémisztő karakterek és fordulatok jellemzik ezt a filmet. A végét nem árulom el, nem lövöm le a poént.

Bong Joon-ho – Shaking Tokyo
A főhős egy hikikomori, aki már több, mint tíz éve nem hagyta el a lakását. Teljesen elszigetelődött, semmiféle szociális képességgel nem rendelkezik már, a társadalmi érintekezés minden formáját kerüli. Megvan a saját ritmusa, mindent mániásan elrendez maga körül, az apja szobájába sose lép be és minden szombaton, amikor pizzát rendel, sosem néz a kiszállítóra. Egy szombaton viszont minden megváltozik, amikor a pizzáslánynak nyit ajtót. Épp földrengés rázza meg a várost, és a lány elájul. Hősünknek fogalma sincs, hogy mit tegyen, meg sem meri érinteni. Végül talál rajta egy gombot, megnyomja, és ezzel felébreszti, a lányt. Miután felébredt, látja, hogy a fickó milyen világban él, és ő is elhatározza, hogy ezentúl hasonlóképpen fog cselekedni. Hősünk azonban nem tudja kiverni őt a fejéből, végül elindul a megkeresni a pizzáslányt. Lakásán kívül furcsamód egy nem is olyan idegen világ várja…

Ha van rá lehetőségetek, akkor szerezzétek be. Szerintem megéri, különösen Leos Carax Merde című rövidfilmje miatt. Kétség kívül ez a leghatásosabb mindhárom közül.