A film sztorija röviden és tömören annyi, hogy van egy gésa, akinek a húgára felfigyel a helyi vasmű igazgatójának a fia, mert a csaj nagyon erős, meg tud verekedni. Tőrbe csalják a gésát és a húgát a vasműben, egymással kell megküzdeniük, aminek az lesz a vége, hogy beállnak a vasmű által kiképzett gésahadseregbe, akik orgyilkosok. Azért persze nem ilyen egyszerű az egész, mert a két testvér eléggé utálja egymást, és mindketten jobbak akarnak lenni a másiknál, ezért robottá operáltatják magukat, hogy még kraftosabb szkilljeik legyenek. Aztán még történik pár dolog, amit most nem tudok felidézni, de ha nem emlékszem rá, akkor biztos nem fontos.

A lényeg, hogy a két lány nagyon összeveszik és a rövid közjáték után a kisebbik testvér rájön, hogy gonoszságokat művelnek. Eközben az idősebb testvért extraszuperrobottá operálják, kimossák az agyát, hogy ölje meg a húgát, mert az elcseszett egy orgyilkosságot. A fiatalabbik valahogy majdnem meghal, de hat öregember megmenti és feltuningolja, eztán lánctalpakon indul vissza a vasműbe, hogy leszámoljon a gonoszokkal.

A vasmű egyébként egy transzformer, ami idő közben karokat és lábakat növeszt, elindul a Fudzsi-hegyre, hogy beledobjon egy, az atombombánál tizenhétszer (!) erősebb bombát, ami majd elpusztítja Japánt. Útközben a vasmű azért szétüt néhány épületet, amikből természetesen fröcsköl a művér. A lánctalpas kis csaj házak falán közlekedik és megérkezik a mozgó vasműbe. Itt van valami fight, de elég gyenge. A két testvér végül mégis egymásra talál a film végén, eggyé válnak (szó szerint), és legyőzik a gonosz gyárigazgató fiát, aki a transzformervasművet vezérli. Vége. Nem értettétek? Nem baj, nincs értelme.

Ez a film hatalmas szemét, trash, azaz a műfaj egyik tökéletes megtestesítője, valamint paródiája is egyben. Nem állítom, hogy Noboru Iguchi megint „nagyot alkotott” volna, de azért mégis volt ebben valami. Kicsit több komolyság, néhány eredeti ötlet (lol) és kevesebb bárgyú poénnal talán lett volna némi esélye bekerülni a japán trashfilmklasszikusok közé.

Ez a gomb nagyjábol addig oké, ha az ember nem használ egeret, de valljuk be erre igen kicsi az esély. Ha a kurzor elsuhan egy ilyen felirat felett, akkor megjelenik alatt egy kis ablak, amiben ki lehet választani, hogy hol osszuk meg a jóságot. Csodálatos!

Igazából nem lenne ezzel semmi baj, ha a weboldalak készítői a Share gombot (feliratot) nem épp a keresődoboz fölé, a posztcím alá nulla pixel kihagyással, vagy éppen a komment link mellé raknák az ilyen gombok tömkelegét. Ha feljön a kis ablak, amitől én frászt kapok, akkor vagy elhúzom az egeret, várok egy másodpercet, és próbálom úgy odahúzni a kurzort a keresősávba, hogy még véletlenül se érintsem a gombot, vagy ikszelhetem ki.

Nem elég az, hogy általában teljesen rosszul helyezik ezt az izét, de tesznek mellé még külön Fácse, Twitter meg miegymás gombokat, amikor ezzel a cuccal több, mint háromszázféleképpen lehet megosztani a tartalmat (a képen is látható). Tehát felesleges még több gombot, „Megosztom!” feliratot kitenni, mert ezzel csak azt érjük el, hogy húsz pixellel arrébb ugyanazt lehet megtalálni.

Aztán nehogy valaki azzal jöjjön nekem, hogy mi nem felel meg a web usability követelményeknek a sidenote-on, mert nem érdekel. Amúgy is ez külön szakma, egész könyvek szólnak erről. Téma lezárva.

Ez van **zmeg már hetek óta. Esik, esik, esik… Folyamatosan esik ez a tetves eső. Elegem van belőle.

És miért? Mert – idézem – „elkúrtuk”. Elkúrtuk a bolygót!

Dániel ma megmutatta a szomorú magyar valóságot. Megmutatta a Tiplit, pontosabban a Tipli Keserű likőrt.

Elég ránéznem a képre, egyből elfog az undor. A fotó alapján ez olyan, mint régen az iskolatej volt, azzal az apró különbséggel, hogy ebben valami ocsmány keserű aromás alkohol van. Elárulom, fogalmam sincs, hogy milyen lehet a Tipli Keserű likőr, és az az igazság, hogy nem is nagyon akarom megtudni.

Úgy látszik túl drága már a felest üvegampullában árulni, áttértek a műanyagra. Egyébként amíg egy ampullában egy rendes feles, azaz fél deci borzalom van, addig ebben már csak negyven köbcenti található.

Mi lesz így a világgal kérem?! Nem lesz többé féldekás szesz? Vége a zsebrakéta korszakának?

Mivel tudnánk jobbá tenni a blogot? Mit fejlesszünk? Miről szeretnétek olvasni? Egyáltalán mit gondoltok? Toljatok kommentet, **sszátok meg! Habár úgyis a falnak beszélek…

Iszom egy kávét aztán megyek a dolgomra.

 
Kai visszatér Hongkongba és kurvázás, köpködés útján terjeszt jóféle ebolát ott is. A végén hosszas rendőrségi üldözés után felgyullad és hatszor agyonlövik.
 

Úgy gondolom, hogy néhány emberevő amerikai katona elég gyenge folytatás.

Megismertem egy embert, aki az analógiára tette fel az egész életét. Mit is jelent pontosan az analógia? Az alábbi meghatározást az értelmező szótárból loptam, de ez vajmi kevésnek bizonyul egy képzett nyelvésszel szemben.

A tegnap este után rá kellett jönnöm, hogy aki az analógiára teszi fel az életét az iszik, mint a gép. Ez így van, pont. Az analógia veszélyes dolog.

Felmerült bennem még egy-két gondolat az Ebola szindróma kapcsán. A poszt címe azért Motherfuck! és nem Motherfucker! vagy valami más, értelmes dolog, mert az Ebola szindrómában Motherfuck! van és kész. A másik dolog, hogy ha a Dél-afrikai Köztársaságban jársz és a hentesnél egész disznót akarnak rád sózni ötszázért, akkor süsd el a következő szillogizmust:

 
I fuck you today! I fuck you tomorrow! I fuck you yesterday!
 

Lenne még egy utolsó dolog, amit jó tanácsként mindenképp meg szeretnék osztani veletek:

Zsebkendőbe köhögj, tüsszents!

Ami azt illeti, elsőre nagyon ízlett az Indián cherry juice. Megittam három pohárral. Most pedig szétmarja a gyomromat ez a szar. Persze ettől még nagyon fasza.

 
Az indián serri dzsúz nem csak jól esik egy izzasztó testnevelés óra után, hanem még maró hatású is, és nem jön ki a szövetekből, ennél fogva módfelett egészséges.
 

 
Ez az iromány már régóta ért bennem, a legutóbbi szám átlapozásakor egyszerűen már nem bírtam tovább bent tartani, ami ennyire kikívánkozik, annak nincs bent maradása. Tehát, mint ismeretes, ez a 11. kerület ingyenes kéthetilapja. Ennélfogva ez lenne hivatott a lakosokat tájékoztatni az őket érintő történésekről.

…azon dolgokról, amik a 11. kerület lakosait lakóhelyüknél fogva jobban érinti, mint bárki mást. Kézbe véve a lapot, a címoldalon ehhez képest arról tájékozódhat az olvasó, hogy 1849. október 6. pont 160 éve volt. Valamint megtudhatjuk, hogy az új influenzavírus ellen érdemes védőoltással védekezni. Újbudán. Szintén a címoldalon szerepel egy rövid, szinte költői pár sor a lomtalanításról.

Varázslatos volt, igaz? A 60+ program promóciója teszi ki a címoldal legnagyobb felületét, erről majd később. Egyetlen cikk van a címoldalon, ami a Körtér kör alakú épületének újjáépítésére kiírt pályázatról, és annak nyerteseiről szól. Arról azonban sajnos semmi nem derül ki, hogy a nyertes pályázat alapján mit is építenek oda.

Lapozás után két egész oldalt elfoglaló beszámoló az Idősek Hete nevezetű programsorozatról. Mosolygó nyugdíjasok mindenütt. Miért nem látom őket az utcán soha? Vagy a piacon? Vagy akárhol a 11-ben? Miért van szükség támogatni a 60 évesnél idősebbeket jobban, mint másokat? Értem, hogy lassabban mozognak, gondolkodnak, de ezt nem tudták előre? Viszont jobban ráérnek. Miért kell így nyomni őket? Főleg válság idején? Nem furakodnak eleget a villamoson, vagy az Újbudai Egészségcentrumban? Szóval két oldal az időseké.

Tovább haladva beszámoló a Gazdagrét 25. születésnapját ünneplő halászléfőző-versenyről. Igen kiváló esemény, de miért utólag értesül róla a kerületi lakos? Vagy ha úgy tetszik, akkor utólag miért értesül róla?

Hiányolom viszont a korábban, amíg megjelent, a mindig érdekes „rendőrségi hírek” rovatot. Úgy látszik, hogy ami az országban (világban) tendencia, hogy a jó dolgokat szüntessük meg, a kerületi lapot is elérte. Ez egy olyan rovat volt, ami az embereket közvetlenül érintő rögvalóságot mutatta meg. Ahonnan igazán alaposan megtudhatjuk, hol is élünk igazán.

A cikkek színvonala változó, azonban erős összefüggést mutat azzal, hogy vállalja-e valaki a nevével. A cikkek mintegy fele van aláírva – teljes névvel, vagy monogrammal.

Ehhez képest az Óbuda hasonló lapjában izgalmas kocsmateszteket találhatunk, valamint 2 egész oldal rendőrségi hírt. Remélem, mindenki érzi a különbséget.

Értem, hogy ez egy ingyenes lap, de az átlagos színvonal aránya a befektetett munka mennyiségével messze van a kedvezőtől. Pár éve már követem a lapot, és szomorú, ez az arány nem látszik javulni, ellenben romlani igen. Az újság a szó rossz értelmében igénytelen. Miért nem lehet arra sem ügyelni, hogy ne kerüljön két nappal hamarabb az olvasókhoz, mint a rajta szereplő megjelenési dátum? A szokásosnál több egész oldalas hirdetést pedig tudjuk be a gazdasági válságnak.
 

Köszönöm Daninak, hogy írásával a sidenote.hu színvonalát, és nem valami másik, harmadrangú, fosszar blogét emelte.

A waterboarding nem éppen az a sport, amire elsőre gondolhatna az ember (szörf), hanem egy állítólag elég durva kínzási és vallatási módszer, amit manapság az amerikai hadsereg és titkosszolgálatok előszeretettel alkalmaznak ott, ahol előfordulnak, de korábban mások is szívesen űzték. Az egész lényege annyi, hogy lefekszünk egy felületre ami lejt, úgy, hogy a fejünk lejjebb van a lábainknál. Majd egy törölközőt teszünk a fejünkre, és valaki elkezd vizet locsolni az arcunkra. Nem tűnik túl durvának, igaz? Sokan ezért sem tartják kínzásnak, mert nem folyik vér, nem okoznak fizikai fájdalmat az áldozatnak. Vannak videók is a neten, ahol bemutatják a módszert, állítólag 15 másodpercet kibírni igen kemény dolog.

Hülye vagyok, úgyhogy kipróbáltam. Nem kellett hozzá más, csak egy napágy, törölköző és egy ásványvizes flakon. Elsőre száraz törölközővel próbálkoztunk, a jel az volt, hogy ha elejtem a kezemben lévő napszemüveget, akkor leállunk. Nos, első nekifutásra kb. 4-5 másodpercig bírtam, geci rossz érzés volt, napszemüveg-eldobásról szó sem lehetett, mert felpattantam és letéptem az arcomról a törölközőt. Másodszorra alapból vizes törölközővel indítottunk, és kicsit meredekebb szögben feküdtem. Ez volt az igazi, kb. 1 mp után ugrottam fel a napozóágyból. Szinte leírhatatlanul szar érzés. Megtelik vízzel az orrod, elkezd lefolyni a tüdődbe. Eközben az agyad baromira villog, jelzi, hogy itt most gecire megfulladunk, reflexből levegőt akarsz venni, de akkor csak jobban letüdőzöd a vizet, én is nyeltem belőle rendesen. Szinte azonnal beindul mindez, hiába bírod ki simán mondjuk 40-50 mp-ig víz alatt, itt 1 mp után fullosan úgy érzed, hogy azonnal megfulladsz és nincs tovább. Hiába tudtam, hogy nem lesz semmi bajom, meg igazából nem kínoznak, nem számított semmit. Képzelem, milyen szörnyű lehet, ha még le is vagy kötözve, és nem te mondod meg, hogy mikor van vége. Most kéne azt mondani, hogy ezt ne próbáljátok ki otthon, de szerintem érdemes, nagyon tanulságos. Persze nagyon vigyázni kell, tényleg meg lehet fulladni, elvileg szívrohamot is kaphatsz, meg ilyenek, szóval csak óvatosan. Végezetül itt egy videó egy újságíróról, aki mindaddig támogatta a módszert, amíg ki nem próbálta: