Tegnap este, olyan éjfél körül még olvastam egy kicsit az ágyamban. Pont befejeztem egy Graham Greene regényt, és mivel még nem voltam álmos lekaptam egy nemrég szerzett novelláskötetet a polcról. Fogtam a könyvjelzőmet és áttettem az aktuális könyvembe. Ekkor kezdtem el egy kicsit gondolkodni, hogy mióta is használom ugyanazt a könyvjelzőt.

Nem kell semmi különlegesre gondolni. Könyvjelzőnek egy egyszerű papírzsebkendőt használok. Rájöttem, hogy már azt sem tudom, hány könyvhöz használtam ugyanezt a zsepit. Már rég átvette a könyvek illatát, átalakult. Nem is egy könyv része csak, része mindazoknak az írásoknak, melyeket vele együtt olvastam.

Mikor becsukok egy könyvet a könyvjelző megmutatja, hol is jártam. Hű társ, olvasáshoz a könyvek utáni legjobb barát. Szépen lassan szétrongyolódik szegény, de ez nem a romlás jele, ez patina: természetes és elkerülhetetlen. Ha épp nem egy könyvben van, akkor tudja, hogy úgyis visszakerül egybe, a legjobb helyre, ahova szántam.