Tegnap este, olyan éjfél körül még olvastam egy kicsit az ágyamban. Pont befejeztem egy Graham Greene regényt, és mivel még nem voltam álmos lekaptam egy nemrég szerzett novelláskötetet a polcról. Fogtam a könyvjelzőmet és áttettem az aktuális könyvembe. Ekkor kezdtem el egy kicsit gondolkodni, hogy mióta is használom ugyanazt a könyvjelzőt.
Nem kell semmi különlegesre gondolni. Könyvjelzőnek egy egyszerű papírzsebkendőt használok. Rájöttem, hogy már azt sem tudom, hány könyvhöz használtam ugyanezt a zsepit. Már rég átvette a könyvek illatát, átalakult. Nem is egy könyv része csak, része mindazoknak az írásoknak, melyeket vele együtt olvastam.
Mikor becsukok egy könyvet a könyvjelző megmutatja, hol is jártam. Hű társ, olvasáshoz a könyvek utáni legjobb barát. Szépen lassan szétrongyolódik szegény, de ez nem a romlás jele, ez patina: természetes és elkerülhetetlen. Ha épp nem egy könyvben van, akkor tudja, hogy úgyis visszakerül egybe, a legjobb helyre, ahova szántam.
Ezt a képet vasárnap este csináltam. Szerintem egész jól sikerült, de azért kellett neki némi utómunka. Kicsit talán sok is rajta a változtatás, meg persze Red úgyis jól leszólja majd.
Mielőtt megnéztem volna, csak annyit tudtam erről a filmről, hogy a főszereplője Teruyuki Kagawa, aki a Tokyo! című filmben egy hikikomorit, a Sukiyaki Western Djangoban pedig a skizofrén sheriffet alakította. Mindkettőben nagyon jó volt, így gondoltam, ha ebben a filmben is legalább olyan jól játszik, mint azokban, akkor nem fogok csalódni. Előre elmondom, hogy a színészi játék és az egész film magasan felülmúlta minden várakozásomat.
A mai Japánban járunk, egész pontosan Tokióban, ahol a japán társadalom majd’ minden rétege megtalálható, a helyszín tehát adott. Egy átlagos család mindennapjaiba csöppenünk: az apa valamiféle menedzser, középvezető, az anya háziasszony, a nagyobbik fiú kijárta már az iskolát, míg a kisebbik még tolja. Látszik, hogy egyikük élete sem könnyű, és a közöttük lévő viszony sem felhőtlen. A kisebbik gyereknek gondjai vannak az iskolában, a nagyobbik nem talál rendes állást, az anyjuk egész életét otthon tölti, míg az apjukat hirtelen kirúgják.
Ez a film nem is lehetne aktuálisabb, hiszen napjainkban itthon is sokan küzdenek, hogy megtarthassák munkahelyüket, hogy ne kerüljenek utcára, de sajnos ez nem mindig sikerül. Most pedig pontosan egy ilyen szituációban találja magát a családapa. Nem tehet mást, mint gyorsan új állás után néz, ami az ő helyzetében egyáltalán nem könnyű, és amíg nem talál megpróbálja fenntartani a látszatot, hogy még mindig sikeres menedzser. A háttérben levő pénzügyi gondok, a túl korai hazaérkezések sejtetni engedik a háttérben folyó dolgokat.
A látszatot nem lehet a végletekig fenntartani, így sorra derülnek ki a problémák, kezdve a kisebbik gyerekkel, majd a nagyobbikkal, aki elhatározza, hogy bevonul az amerikai hadseregbe, végezetül az apa munkanélküliségével. Végül eltűnik a családot összetartó erő, egy szempillantás alatt minden szétesik, vagy inkább csak szétesni látszik.
Összefoglalás képpen pedig egy idézet valakitől, aki szintén látta a filmet.
At first I thought this film would be a depressing story to watch, but I was surprised that the film was actually very uplifting. Although it’s a sad story overall, it has a very powerful message if you watch it to the end, a message that will encourage you to move on even when life gets to its darkest moment.
A gyötrődést és az emberben uralkodó belső feszültséget tökéletesen ábrázoló mű. Keserédes, igazi, emberi történet. Kiemelkedő alkotás.
